Az úthengerek az épületek alapjait-valamint a tömör gátakat és folyótöltéseket- kezelik úgy, hogy a talajt döngölésnek, gyúrásnak és tömörítésnek teszik ki. A 19. század -közepe előtt a nyugati útépítés elsősorban a zúzott kőburkolatra támaszkodott, a tömörítést főként az elhaladó járművek természetes gördülése révén sikerült elérni. Csak a kőzúzógép 1858-as feltalálása,{7}}amely ösztönözte a zúzottkő burkolatok kifejlesztését,{10}}hogy fokozatosan jelentek meg a lóvontatású hengerek a tömörítési munkák elvégzésére; ezek képviselték a modern úthenger legkorábbi prototípusait. 1860-ban jelent meg Franciaországban a gőzhajtású úthenger, amely továbbfejlesztette és finomította a zúzottkő burkolatok építési technikáját és minőségét, ugyanakkor felgyorsította a projektek ütemezését.
A 20. század elejére a zúzott követ világszerte elismerték, mint a korszak kiváló burkolóanyagát, és világszerte széles körben elterjedt. A tömörítés fogalmát egyre jobban megértették, és ezt követően az úthengerek mindenütt jelen voltak az útépítéseken. A belső égésű motor feltalálása a 19. század közepén{5}}elképesztő életerőt adott a tömörítő berendezések fejlesztésébe. A legelső belső égésű motorral{8}}hajtott úthenger a 20. század elején született. Ezt követte a pneumatikus-fáradt hengerek megjelenése; a bárány{10}}görgők és a sima{13}}kerékgörgők szinte egyszerre jelentek meg. A kutatók a statikus hengerek tömörítési hatékonyságát tanulmányozták, és arra a következtetésre jutottak, hogy a henger össztömegének növelése növeli a lineáris nyomást, ezáltal javítva a tömörítési eredményeket. Következésképpen egy jelentős ideig az erőfeszítések a nehéz{14}}tömegű hengerek fejlesztésére összpontosultak; A korszak legnagyobb pneumatikus gumiabroncsos hengerei több mint 200 tonnát nyomtak. Ebben az időszakban azonban az úthenger-technológia fejlődése továbbra is elsősorban az energiaellátó rendszerek és a külső tervezés fejlesztésére irányult.
